Az interaktív tábláról a HEFOP pályázat beharangozásakor hallottam először. Fogalmam nem volt mi lehet, így gyorsan ráugrottam a netre. Csak ámultam-bámultam, de rögtön tudtam, hogy ez csak jó lehet. Ekkor már túl voltam egy országos Microsoft versenyen, aminek a legfőbb célja az IKT hasznosságának bizonyítása volt, nem kevés eredménnyel. Engem meggyőzött! A csapattagokkal (diákokkal) online tartottuk a kapcsolatot, volt egy irodánk is, amit kedvünk szerint rendezhettünk be. Szegény vén gépem (PC-II) elég nehezen bírta a gyűrődést. Diáktársamat (aki akkor 14 éves volt) alsóban tanítottam, akkoriban - meg felsőben sem - nem volt túl okos gyerek. Féltem is nagyon, hogy majd minden munka rám szakad. Legnagyobb csodálatomra, ez a fiú megtáltosodott, felnőttként dolgozott, és én rengeteget tanultam tőle. Persze ő is tőlem. Egyenrangú felek voltunk egy nagy versenyben, amelyben ráadásul technikailag nagyon elmaradottak voltunk a többi iskolával szemben. Csak mellesleg jegyzem meg nem kis büszkeséggel, hogy különdíjasok lettünk. A verseny folyamán bizonyosodtam meg arról, amit már régóta tapasztaltam, és a mai napon is állítok, hogy a suliban a tanár és a diák már régóta nem egy nyelven beszélnek. Ők nem értik, amit én mondok, és gyakran én sem értem őket. Én még mindent úgy tanultam meg, hogy elképzeltem a dolgokat, és képes voltam erre. Ők viszont mindent látnak, még ha nem is a valódi képét (de az én képzeletem sem a valódi képét adta a dolgoknak). Iszonyatos mennyiségű információt kell nap, mint nap feldolgozniuk a dinóktól kezdve az influenza vírusig, és akkor én jövök a szövőszékkel, a dézsával meg a népmesékkel. A fentiek talán túl nagy kitérőnek tűnnek, de magyarázatot adhatnak arra, ami miatt „rávetettem” magam a táblára. A táblán mindent megmutathatunk egymásnak, akár azonnal, ha szóba kerül valami az órán, hangokat hallhatunk, filmet nézhetünk, vagyis az egész világ ott van a tanteremben (és a kezünk sem szárad ki a krétától). Ha a technika így fejlődik, már csak a szagok vannak hátra, és én mit nem adnék egy jó kis falusi istálló szagáért, madárcsicsergéssel megspékelve! Természetesen semmi nem úgy történt, ahogy én elképzeltem! Nagyon meg kellett küzdenem egy tábláért, és ha nem is az osztályteremben, de a suliban van egy, amit rendszeresen használhatok. A gyerekek reggel már azzal fogadnak, megyünk-e a táblás terembe. Pendrive-on készítik a szorgalmi feladatot, és mondanom sem kell, hogy úgy használják a táblát és a számítógépet, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Azt hiszem, nekik az is, pedig még csak 2. osztályosok! Legutóbb a kukoricafosztásról olvastunk „korabeli” figurákkal illusztrálva: macika ül a fűben, kezében egy kukoricának látszó tárggyal, mögötte a góré (aki látott már ilyet, be tudja azonosítani), és egy mesebeli parasztház. Nagy volt a csodálkozás, amikor a Magyar Néprajzi Lexikon eredeti képeit megmutattam nekik. És ez a csodálkozás nagyon jó volt!!! Bizonyíték arra, hogy a tábla sok más véleménnyel ellentétben, ma a legjobb eszköz, amit bevethetünk. Még napokig tudnék mesélni, és nem csak én. A csoportunkban van még két „táblaőrült” kolléga, sőt van egy nagy csapat, akikkel közösen küzdünk a tábla elfogadásáért.